Miért volt fontos ezt most megírni?

A sárga notesztől a lélek kapujáig

Ahogy most itt ülök csendben a kanapén, és a könyvemet nézegetem, különös dolog történik. Egy olyan emlék kúszik be a szobába, amit évtizedekig egy nehéz fedél alatt őriztem a lelkemben. Látok egy kislányt, aki nem tudott mit kezdeni a világ zajával, ezért verseket írt. Látom a nagyapámat is, ahogy azokkal a kérges, mégis végtelenül gyengéd kezeivel egy sárga kis noteszbe gyűjti ezeket a sorokat, mintha kincseket őrizne. „A főnixmadár újjászületése” – erre a címre emlékszem, a versekre már nem. De az érzésre igen: akkoriban az írás volt az egyetlen hely, ahol biztonságban voltam.

Aztán felnőttem, és valahol útközben elhittem, hogy ezekre a gyermekkori mankókra már nincs szükségem. Elástam a motivációt, elástam a verseket, és csak a naplóm maradt, ahová titokban, szinte bocsánatkérően körmöltem ki magamból a mindennapok súlyát. Furcsa az élet, mert amikor végül nekiláttam a könyvemnek, ez a kislány és az ő sárga notesze valahogy kimaradt a szövegből – akárcsak az a meghatározó záró terápiás élményem is, ami végül elvezetett az íráshoz. Talán pont ez volt az alkotás legnehezebb része: hogyan lehet átadni harminckilenc év tapasztalatát és húsz év önismereti mélységét úgy, hogy közben semmi lényeges ne vesszen el? Hogyan formálható az a rengeteg puzzle-darab egyetlen, érthető képpé a könyv becsukása után?

Miért volt fontos ezt most megírni?

A válasz egy olyan pillanatban rejlik, ami örökre megváltoztatott bennem mindent. Az egyéni terápiás záróülésen két kártyát húztam. Az egyiken egy kislány ment az úton: vidáman, könnyedén és szabadon. Nem nézett hátra, nem keresett jóváhagyó tekinteteket a múlt árnyai között, csak ment a belső hangja után. Ez a kislány én voltam, aki végre rátalált önmagára. A másikon a keresztre feszített Jézus képe volt, aki épp a feltámadás kapujában állt. Számomra ez nem vallási dogma volt, hanem a saját küzdelmem szimbóluma: a múltam és a megdolgozott fájdalom, amiből végül egy új minőség született. Ebben a folyamatban talán az volt a legszebb, amikor a záróülés után ellátogattam a barátaimmal Pannonhalmára – éppen Húsvét volt. Ott álltam a keresztre feszített Jézus szobrával szemben a tér közepén, miközben folytak a könnyeim, mert abban a szentséges csendben értettem meg:

A gyógyulás nem egy távoli és elérhetetlen cél, hanem egy út, ami a szabadság felé vezet.

A szikra, ami végül lángra lobbantotta az írást, egy sorsszerű találkozás volt. Megjelent az életemben valaki, egy múzsa, aki olyan kapukat nyitott ki bennem, amikről azt hittem, már rég befalaztam őket. A szerelem mámorító édessége és ez a lélektől lélekig tartó kapcsolódás hívta vissza az életembe a szavakat. Nem technikai döntés volt ez, hanem egy belső gátszakadás. 2023 karácsonya és szilvesztere között, miközben a világ ünnepelt, én a jegyzeteimbe temetkeztem. Gyönyörű gondolatok cikáztak bennem, és az írás által valami megmagyarázhatatlan lágyság költözött a mozdulataimba.

Már nemcsak a sebeit nyalogató, harcos nőt láttam a tükörben, hanem a nagybetűs nőt, aki mer érezni és mer alkotni.

Aztán az élet közbeszólt, ahogy szokott. Jött egy évnyi némaság. A munkahelyi átszervezések és a vezetői lét magányos felelőssége mentálisan teljesen igénybe vett, miközben a stabilitásom megőrzésére volt a legnagyobb szükségem. Ezzel egy időben a múzsám is eltűnt az életemből, én pedig ott maradtam szavak nélkül, egy félbehagyott kézirattal. Magányos farkasként cipeltem a cég dolgait a hátamon, és abban az időszakban a belső rendeződés előbbre való volt az írásnál. Szükségem volt erre a szünetre: visszamentem a terapeutámhoz, akivel újra megdolgoztuk a belső gyermekem sebeit, és végül tavaly nyáron, amikor újra kezembe vettem a „tollat”, már egy érettebb és csendesebb erő vezetett.

Még az utolsó métereken is jöttek akadályok, hiszen két héttel a megjelenés előtt úgy tűnt, a mentorommal való elválás után nem lesz könyv a kezemben. De abban a sötét belső szobában egy különös párbeszédet folytattam magammal: vágytam a megoldásra, és mindent meg is tettem érte, de közben ott volt bennem egy mély és alázatos megadás is.

Azt mondtam:

Ha most nem jött el az ideje, elfogadom. Tudtam és éreztem, hogy ha a történetemnek célba kell érnie, meg fogja találni az útját.

Ezt a könyvet valójában azért írtam, hogy szelíd kísérőd lehessek az úton, mert bár az én mindennapjaim sem váltak problémamentessé, ma már képes vagyok úgy kikerülni a váratlan kanyarok gödreit, hogy közben észreveszem az élet apró szépségeit is. Az életünk néha olyan, mint egy sűrű erdő, ahol válaszutak előtt állunk, és talán sosem tudhatjuk biztosan, melyik ösvényen vár ránk a boldogság, de ha megtanulunk igazán jelen lenni és meglátjuk a mellettünk elsuhanó pillangót, akkor egy tomboló vihar közepén is biztonságban érezhetjük magunkat, hiszen már tudjuk, hogyan kerüljük el a villámokat.

Remélem, amikor majd a kezedbe fogod a könyvet, te is megérzed benne azt a csendes és biztató útitársat, amit én is éreztem, amikor az utolsó pontot tettem a sor végére.
 

Szeretettel: Heni