Hogyan kapcsolódhatunk másokhoz úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

A kapcsolatainkban folyamatosan hatunk egymásra. Figyelembe vesszük a másikat, reagálunk egymás érzéseire, szükségleteire, és természetes módon változunk is egymás mellett.

Van azonban egy pont, ahol érdemes feltenni magunknak a kérdést:

Mennyit adok fel önmagamból azért, hogy egy kapcsolat megmaradjon?

Sokszor egészen jó szándékból kezdünk el hallgatni.

Nem mondom el, amit gondolok, mert nem szeretném megbántani a másikat. Nem mondom ki, mire lenne szükségem, mert tudom, hogy neki ez nehéz lehet. Nem vállalom fel, hogy valamiben másképp gondolkodom, mert félek attól, hogy konfliktus lesz belőle.

Ebben valóban lehet szeretet és odafigyelés.

Ha azonban egy kicsit mögé nézünk, néha ott van a félelem is:

Mi történik, ha tényleg megmutatom magam?

Mi van, ha a másiknak nem tetszik az, amit lát? Mi van, ha csalódik bennem? Mi van, ha megváltozik a rólam alkotott képe? És mi van, ha emiatt eltávolodik tőlem?

 

Amikor a kapcsolat megóvása lassan távolságot teremt

Ilyenkor könnyen kialakulhat egy sajátos kapcsolati működés.

Kívülről minden rendben van. Nincs különösebb konfliktus, mégis egyre több dolog marad kimondatlanul.

Minél többet hallgatunk el magunkból, annál kevésbé találkozik a másik azzal, akik valójában vagyunk.

Egy idő után pedig megtörténhet az a furcsa helyzet, hogy van mellettünk valaki, mégis magányosnak érezzük magunkat.

A magány ugyanis nem mindig azt jelenti, hogy egyedül vagyunk. Az egyedüllét akár jó is lehet. Időt tölthetünk önmagunkkal, ami lehet pihenés, feltöltődés vagy bármi, ami nekünk jól esik.

A társas magány egészen más.

A társas magány az az élmény, amikor kapcsolatban vagyunk valakivel, mégis azt érezzük, hogy a valódi arcunkat nem látja.

Lehet-e valódi intimitás anélkül, hogy valóban megmutatnánk magunkat?

Én azt gondolom, hogy nem.

Számomra a valódi intimitás ott kezdődik, ahol meg merem mutatni azokat a részeimet is, amelyek nem feltétlenül kényelmesek a másik számára.

Ahol nem egy idealizált képet tartok fenn magamról azért, hogy szerethető maradjak, hanem lehetőséget adok arra, hogy a másik engem ismerjen meg, ne csak azt a képet, amit mutatok magamból.

Ehhez azonban kölcsönös bizalomra van szükség.

Arra, hogy én merjem megmutatni magam, és arra is, hogy a másik képes legyen fogadni azt, amit megmutatok.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy amit a másik mond, soha nem fog fájni.

 

Amikor nemcsak a jelenre reagálunk

Előfordul, hogy a másik mond valamit, ami fáj, csalódást okoz vagy megérint bennünk egy érzékeny pontot.

Ilyenkor sokszor nemcsak arra reagálunk, ami éppen most történik.

Egyetlen mondat is előhívhat korábbi élményeket, félelmeket vagy olyan tapasztalatokat, amelyek jóval a jelenlegi kapcsolat előtt születtek.

Ilyenkor könnyű reaktív üzemmódba kapcsolni.

A másik mond valamit, mi pedig már nemcsak őt halljuk, hanem mindazt is, amit az a mondat számunkra jelent.

A kérdés ezért nem az, hogy egy jól működő kapcsolatban soha nem nyomódnak be a gombjaink.

Nyilván benyomódnak.

A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk vele utána.

Képes vagyok-e felismerni, hogy „ez most megérintett bennem valamit”?

Külön tudom-e választani azt, amit a másik valóban mondott, attól, amit én hallottam bele?

Tudok-e felelősséget vállalni a saját reakciómért anélkül, hogy azt várnám a másiktól, hogy megmentsen, megnyugtasson vagy oldja meg helyettem azt, ami bennem történt?

 

Hatunk egymásra, de nem vagyunk felelősek egymás érzéseiért

Egy kapcsolatban hatunk egymásra, de nem vagyunk felelősek azért, amit a másik érez.

Ez fontos különbség.

Felelősek vagyunk azért, mit és hogyan mondunk. Felelősek vagyunk azért, ha bántóan kommunikálunk, ha átlépünk egy határt, vagy ha nem vesszük figyelembe a másikat.

Azért azonban nem vagyunk felelősek, hogy a másik milyen jelentést társít ahhoz, amit hall.

Hiszen ugyanaz a mondat két emberben egészen mást mozdíthat meg. Amit hallunk, ahhoz jelentéseket társítunk, és ezekre a jelentésekre hatással lehetnek a korábbi tapasztalataink, félelmeink és kapcsolati élményeink is.

Hatunk és visszahatunk egymásra, de a saját reakcióinkért mindannyiunknak megmarad a saját felelőssége.

És ugyanez fordítva is igaz.

 

Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent ki kell mondani

Az önazonosság és az őszinteség számomra nem azt jelenti, hogy mindent azonnal kimondunk, ami eszünkbe jut.

Fontos érzékelnünk a másikat is.

Lehet, hogy valamiről szeretnék beszélni, de azt látom rajta, hogy most nincs abban az állapotban, hogy ezt befogadja.

Ilyenkor nem önmagamat adom fel attól, hogy azt mondom:

Fontos lenne beszélnünk erről, de látom, hogy nehéz napod volt. Mikor tudunk erre időt szánni?

Ez nem elhallgatás. Nem önfeladás.

Ez annak a tudatos mérlegelése, hogy amit szeretnék elmondani, annak mikor és milyen módon tudunk valódi teret adni a kapcsolatban.

És az is rendben van, hogy vannak dolgok, amelyeket megtartunk magunknak.

Egy differenciált kapcsolatban két különálló ember kapcsolódik egymáshoz.

Nincs szükség arra, hogy minden gondolatunknak, érzésünknek és belső élményünknek „közös tulajdonná” kelljen válnia csak azért, mert szeretjük egymást.

A közelséghez nem szükséges megszüntetnünk a saját belső terünket.

Az önazonosság azonban nem egyenlő azzal sem, hogy:

Én ilyen vagyok, fogadj el!

De azt sem jelenti, hogy folyamatosan háttérbe szorítom magam azért, hogy a kapcsolat működjön.

Számomra éppen itt jelenik meg egy nagyon fontos kapcsolati kérdés: mit kezdünk akkor, amikor két ember szükséglete, véleménye vagy elképzelése különbözik egymástól?

 

Kompromisszum helyett problémamegoldó együttműködés

Én nem hiszek igazán abban a kapcsolati működésben, ahol minden helyzetben azt számoljuk, hogy ki mennyit enged.

A kompromisszum sokszor azt jelenti, hogy én is lemondok valamennyiről abból, ami nekem fontos, és te is lemondasz valamennyiről abból, ami neked fontos.

A végén pedig könnyen előfordulhat, hogy tulajdonképpen egyikünk sem érzi igazán jól magát a megoldásban.

Számomra sokkal közelebb áll ehhez a problémamegoldó együttműködés.

Ilyenkor nem azt keressük, hogy nekem hogyan lesz jó, vagy neked hogyan lesz jó.

Hanem elkezdünk közösen gondolkodni:

Mi lenne jó nekünk?

Nemcsak nekem.

Nemcsak neked.

Hanem annak a kapcsolatnak, amelyet ketten hozunk létre.

Ez nem azt jelenti, hogy mindig létezik tökéletes megoldás. Nem is azt, hogy minden szükséglet minden pillanatban teljesülni fog.

De egészen más helyzetet teremt, amikor nem egymással szemben állunk a saját szükségleteinkkel, hanem ugyanazon az oldalon próbálunk megoldást keresni arra, hogyan tudunk olyan kapcsolatot kialakítani, amelyben mindketten jól tudunk jelen lenni.

Mi történik a kapcsolattal, amikor az egyikünk változni kezd?

Talán itt mutatkozik meg igazán egy kapcsolat rugalmassága.

Mi történik akkor, amikor az egyikünk változni kezd?

Amikor önazonosabban van jelen?

Amikor olyasmit mond ki, amit korábban inkább elhallgatott?

Amikor már nem ugyanúgy működik, mint ahogyan megszoktuk?

Egy ember változása mindig hatással van a kapcsolatra is.

A kapcsolat korábbi egyensúlya ilyenkor megbomlik, és valamilyen módon újra kell rendeződnie.

Ez nem feltétlenül jelent rosszat. Egy kapcsolat természetes módon változik azzal együtt, ahogyan mi magunk is változunk.

De ilyenkor láthatóvá válhat valami fontos:

A korábbi közelség mennyire tudta elbírni két különálló ember valódi jelenlétét, és mennyiben épült arra, hogy egyikük alkalmazkodott és háttérbe szorította önmagát?

Ha egy kapcsolat korábbi egyensúlya részben arra épült, hogy az egyik fél bizonyos dolgokat nem mondott ki, bizonyos szükségleteit háttérbe tette vagy folyamatosan figyelte, mit bír el a másik, akkor az önazonosabb jelenléte szükségszerűen meg fogja mozdítani a kapcsolatot.

A kérdés ilyenkor nem feltétlenül az, hogy

miért változtál meg?

Sokkal inkább az, hogy:

hogyan tudunk mostantól kapcsolódni egymáshoz ebben az új helyzetben?

Az önazonosság nemcsak egyéni kérdés

Kapcsolati kérdés is.

Mert amikor elkezdem jobban megmutatni, hogy ki vagyok, azzal nemcsak én változom.

Megváltozik az is, ami kettőnk között történik.

A másiknak is viszonyulnia kell ahhoz, amit most már másként mondok ki, képviselek vagy mutatok meg magamból. Nekem pedig továbbra is érzékelnem kell őt és azt, hogyan hatunk egymásra.

Az önazonos kapcsolódás nem azt jelenti, hogy mindenáron önmagamat választom a másikkal szemben. És nem is azt, hogy a kapcsolat érdekében eltűnök benne.

Hanem azt, hogy képes vagyok behozni magamat a kapcsolatba úgy, hogy közben a másikat sem tüntetem el.

Számomra talán ez az egyik legfontosabb kérdés egy kapcsolatban:

Tudunk-e úgy kapcsolódni egymáshoz, hogy közben egyikünknek sem kell eltűnnie benne?